“Mi a magyar most?”

Bizonyos jellemvonások közismerten tapadnak egyes népekre. Ennek a gondolatnak az úttörője a XVIII. század második felében élő német filozófus, Johann Gottfried von Herder volt a “Volksgeist", a népek szellemisége vagy karaktere fogalom bevezetésével. Vonzó elgondolás, hiszen mindannyian láthatjuk, hogy a dél-európaiak kedélyesebb, nyitottabb, könnyebben barátkozó emberek, mint a zártabb, hüvösebb északiak. Másnak látjuk az olaszt, mint az angolt, vagy norvégot. Ez ugyan általánosítás és semmiképp sem úgy értjük, hogy minden egyes olasz, angol vagy norvég ilyen, de bizonyos gyakori alapvonásokra kétség kívül rámutat. Az 1938-ban Angliába települt humoristánál, Mikes Györgynél senki sem látta és mutatta be jobban az angolok karakterológiáját, felsőbbrendűség érzetét. Két mondatban tökéletes jellemrajzot adott: “A világ két világosan elkülönülő csoportra oszlik: az angolokra és a külföldiekre. Az egyik csoport 50 millió emberből áll, a másik 3.950 millióból. Ez utobbi csoport valójában nem számít”.

A gyanútlan Mikes György nem tudta, hogy egy tudományág, a nemzetkarakterológia egyik úttörőjévé vált. Igaz, nem a legelsők között. Magyarországon az erre irányuló kutatás már Bél Mátyással a XVIII. század elején megindult. Öt kötetes műve, a Notitia Hungariae az első országleírás, mely a néprajzi sajátosságokra is kitér. A kutatók egész sorával folytatódik ez a lista: Mészáros Ignácz és Schwartner Márton a XVIII-XIX. század fordulóján, Magda Pál és Fényes Elek a XIX. században munkálkodott.  A sor rendkívül hosszú, és az “elemzések” gyakran amolyan rövidrezárt sztereotipiák. Mészáros 1771-es leírása rendkivül jellemző: “A tóth hamis és háládatlan; a magyar igaz és háládatos; a német pattogó és a maga hasznát vadászó; a rátz csaló és dúló fúló”. Csaplovics János „Ethnographiai Értekezés Magyar Országról” című 1822-ben  megjelent tanulmánya, a magyarok és az országban élő nem magyarok népi-nemzeti jellemzőit, karaktervonásait mutatta be összehasonlító leírásban. Azt is megtudhatjuk tőle, hogy “a magyar nem szeret emeletes házban lakni, és a magyarnak akkor kedves az asszony, ha vastag ’s kövér,”

Talán ennyi elég is lenne a nemzeti karakter “tudományos” vizsgálatáról. De a java csak ezután következett. Rónay Jácint 1847-ben publikálta könyvét a “Jellemisme, avagy az angol, francia, magyar, német, olasz, orosz, spanyol nemzet, nő, férfiú és életkorok jellemzése lélektani szempontból”. Ebben írta, hogy „A német tudósnak; a francia szeretetreméltónak; a spanyol hatalmasnak; az olasz művésznek; az orosz úrnak; a magyar gazdagnak; az angol eredetinek akar látszani”. Rónay magyar nemzeti jellemvonásként az emocionális természetet, haza- és szabadságszeretetet, lelkes, lobbanékony, örömteli és fényűzést szerető jellemet, vendégbarátságot, harcos bátorságot, tüzes temperamentumot és némi képmutatást emeli ki. Ugyanakkor szerinte az angolokban sok minden megvan abból, ami a magyar emberből hiányzik: eredetiség és műveltség, anyagiasság, gyakorlati, kereskedő, mindenképpen haladó szellem. Ennek az úttörő munkának azonban volt egy eredendő hibája: statikus képet rajzolt valamiféle örökérvényű nemzeti karakterről.

A történészek és szociológusok zöme manapság nem foglalkozik a nemzeti karakter vizsgálatával, sőt egyesek vehemensen tagadják létezését. A szociálpszichológusok viszont vizsgálják a nemzeti karaktert. Az 1940-50-es évektől ennek nemzetközi irodalma erősen fellendült. Lassan már könyvtárnyi munka tárgyalja e témát. Csak néhányat említve a korai munkák közül: Otto Klineberg a nemzeti karakerisztikum tudományát taglalta 1944-ben. Ruth Bededict a japán nemzeti karakterisztikumról írt könyvet 1946-ban. David Riesman a változó amerikai karakterről írt 1950-ben. H.C.J. Duijker és N.H. Frijda a nemzeti sztereotípiákról publikált 1960-ban. Geoffrey Gorer és John Rickman az orosz emberek pszichológiáját vizsgálta. Alex Inkeles amerikai szociálpszichológus 1997-ben könyvet írt a nemzeti karakterről melyet így határozott meg: “a kultúra bizonyos aspektusa, az egyének kulturálisan befolyásolt viselkedése, a kulturálisan meghatározott értékek és viselkedési minták közötti hasonlóság.” Ezt már Stendhal is így látta, bár kevésbé tudóskodó meghatározással. Mint mondta, Franciaországban sokkal fontosabb, hogy kifinomult módon tudj vitázni Homéroszról, mint hogy olvasd Homéroszt. 

A nemzeti karaktert azonban egyáltalán nem csak szaktudósok elemzik. Berzsenyi Dániel, kiemelkedő nemzeti költőnk, aki nem is hallott még a nemzetkarakterológia tudományáról, jóval pontosabb volt amikor már 1810-ben “A magyarokhoz” című versében rávilágított a nemzeti jellemvonások változásaira. “Mi a magyar most?” tette fel a kérdést versében. Válasza lehangoló volt: “Rút sybarita váz./Letépte fényes nemzeti bélyegét,/S hazája feldult védfalából/Rak palotát heverőhelyének.” Valaha ez nem így volt” – sóhajt fel. “Oh! Más magyar kar mennyköve villogott/Atilla véres harcai közt, midőn/A fél világgal szembeszállott/ Nemzeteket tapodó haragja”. Berzsenyi egyenesen más magyar népről beszélt: “Más néppel ontott bajnoki vért/ hazánk szerzője, Árpád a Duna partjain./Oh! Más magyarral verte vissza/Nagy Hunyadink Mahomet hatalmát!” Más szóval Berzsenyi, a nemzetkarakterológia úttörő tudósa időben figyelmeztetett az örök nemzeti vonások állításának hibájára. A valaha volt bátor, harcos, küzdő magyarból “rút sybarita váz” lett. Lesújtó jellemzés, hiszen a ‘sybarita’ jelentése a fényűző pompában, semmittevésben, csak élvezetekben élő, elpuhult ember.  Akkor most végülis mi a magyar? Bátor, lobbanékony harcos, vagy semmittevésben elpuhult jellem? Babits Mihály ugyancsak a változó karakter-vonásokat emeli ki: “Zavartan pillantok végig századainkon. Kép kép után sorakozik előttem, a magyarság változó arcai, mint egy film szalagja, végtelenig szaporítható kockákkal: melyik az igazi?”

Talán még meglepőbb, hogy a két világháború között valóságos gátszakadás történt e kutatásban melynek legnagyobb virágzása e veszélyekkel teli történelmi korszakban következett be. A háborús vereség, majd még inkább a trianoni tragédia valósággal lángra lobbantotta a magyarság nemzeti karakterének elemzését. A kor szellemi elitje a nemzeti tragédia okait kereste, a felelőséget a tragédiáért. Ezért próbálta vizsgálni, hogy milyen hibákkal járult hozzá a magyarság a történelmi csapáshoz. Milyen tulajdonságok, sőt bűnök vezettek ide? A nemzetkarakterológia gazdag, két világháború közötti magyar irodalmának sorát a kor vezető történészének, Szekfű Gyulának 1922-ben megjelent munkája, “A magyar bortermelő lelki alkata” nyitotta meg. A  kérdés körüli vita azonban az 1930-as években lángolt fel igazán. Ide sorakozik az urbánus Szép Szó 1936-os “Mai magyarok régi magyarokról” című összeállítása, majd egy évvel később a “Mi a magyar most?” kiadása. 1939-ben Illyés Gyula “Ki a magyar” tanulmánya jelent meg és a sort Walkó György “Nemzetkarakterológiája” zárja 1944-ben. De hadd idézzem Szekfű Gyula 1939-es “Mi a magyar?” kötetének előszavából: „A mi könyvünk így jutott újabb feladathoz: kijelölni a határvonalat, melyen túl a fantázia és líra felelőtlensége veszi kezébe a magyar problémát, de amelyen belől lehetséges objektív módszerrel és eszközökkel megközelíteni, megismerni a magyarság lényegét”.  Szekfű kötetében tizenhárman meditálnak e témán. Felidézik Salvador de Madariaga jellemrajzát az angolokról, franciákról és spanyolokról. Hosszas elemzések után a szerző már egy-szavas nemzeti jellemrajzokat ad: az angol a cselekvés, a francia a gondolat és a spanyol a szenvedély népe. Mint Szekfű Gyula joggal leszögezte, a nemzeti jellem kutatása gyakran nem más, mint szellemes játék.

Visszatérve a bevezetőben előrebocsátott közismert igazságához: nagy általánosságban kétség kívül eltérések vannak olasz és angol, német vagy magyar között. A karakterisztikus vonásokat a történelem, a környezet, és sok más erő formálta, alakította ki, és változtatta is időről-időre. A történelmi és társadalmi közeg, annak változásai más és más hatásokat gyakorolnak a különböző generációkra. Apámat más hatások formálták, mint engem, s gyermekeim és unokáim ismét csak más környezet és hatások közepette nőttek fel és alakultak mássá, mint családunk előző generációi. Csodák csodájára azonban mégis sokszor elképesztően hosszú ideig megmaradnak nagy népcsoportok, köztük nemzetek bizonyos örökölt viselkedési normái. A politika megrázkódtatásai, a nácizmus és fasizmus uralma – mint Hannah Arendt híres könyvében 1951-ben leszögezte – a nemzeti karakter eltúlzott piedesztálra emelése “a nemzeti elkülönülést az emberiség hanyatlását, végét, természetellenes halálát jelzi”. Majd történelmi és társadalmi okok miatt ezek megváltoznak, eltűnnek. Ebben nem kis szerepe van a technikai fejlődésnek, ami megváltoztatja a földrajzi adottságokat, megszünteti a távolságot és nép-milliók vándorlására, áttelepülésére vezet. Ez motiválta Samuel P. Huntingtont utolsó könyve megírására 2004-ben, mely már címében feltette a kérdést, “Kik vagyunk mi?” és az amerikai nemzeti identitás kihívásáról, kérdésessé válásáról beszélt a nagy tömegű latinó bevándorlás és az amerikai elit nemzetköziesedése következtében. Timothy Snyder Yale történész is arra a következtetésre jutott, hogy a nemzeti karakter változékony és egyre nehezebben meghatározható.

Ez a németek és franciák viszonyában is tettenérhető: évszázadokon át gyülölködésben és egymás elleni háborúkban éltek: a XVIII. század eleje óta a II. világháborúig, vagyis két és fél évszázadon át kilenc háborút viseltek egymás ellen, de manapság az Európai Unió együttműködő kettős motorjaivá váltak és a franciák 85, a németeknek pedig 87 százaléka jó érzésekkel van a másik nemzet tagjai iránt. Vajon mit írna ma Rónay Jácint a magyar nemzeti jellemvonásról? Ma is úgy látná, hogy fényűzést szerető jellem, s egyben harcos bátorság, tüzes temperamentum és némi képmutatás jellemzi? Vajon ugyanaz a magyarság, mint 150-200 évvel ezelőtt? Elkerülhetetlen azonban a kérdés: vajon azonos, vagy eltérő karekterisztikumok jellemzik a Budapesten és nagyvárosokban lakókat és az 56 százalék falusi magyarságot; a lakosság 30 százalékát kitévő fesőfokú végzettséggel és a 23 százalék csak általános iskolai végzettséggel rendelkezőket? Mindennapi tapasztalat szerint nem. Akkor vajon alkalmazhatóak-e általános sztereotipiák? Vajon hányféle nemzeti jellemvonás létezik? S ha többféle létezik és az generácók és korok változásával maga is változik, akkor vajon valóban létezik-e általános nemzeti karakter?

X X X

Minden kedves olvasómnak sikeres, boldog és békés új évet kívánok!