Hangszerek nyomában
Sűrűn járunk koncertekre, s privilégiumnak tekintjük, hogy az Egyesült Államok ma legjobbnak minősített zenekarát hallgathatjuk. Egy legutóbbi élményem indít arra, hogy a hangszerekről beszéljek. Ezen a koncerten ugyanis két új, eddig soha nem hallott “hangszert” is megszólaltattak. A zenekar leghátsó sorában két fejetetejére állított bicikli volt. A kerekeket a darab során megforgatták s közben egy botot a forgó kerék küllőihöz érintve, azt pöcögtetve sajátos hangzást keltettek. A másik hangszer három vagy négy vájdling-féle volt, lehet kapni az Ikeában, a négy darabot matrjoska baba-szerűen egymásba téve - melyeket megütve ugyancsak újszerű hangokat lehetett hallatni. A fiatal zeneszerzőnő az előadás előtt gondosan el is magyarázta, miért kellettek ezek az új “hangszerek” a házrenoválás hanghatásait megszólaltató darabhoz.
Hogy miért volt feltétlenül szükség a kétféle új “hangszerre”, azt a zeneszerző jobban tudja. Tény, hogy a Los Angeles Philharmonics több mint 100 tagú zenekara 20 különböző típusú zeneszerszámot használ, melyek több nagy csoportba oszthatók: a húros (hegedű, brácsa, cselló, nagybőgő, hárfa), ütős (dobok, xilofonok stb.), fúvós (mint fuvola, klarinét, oboa vagy fagott), réz-hangszerek (kürt, trombita, harsona, tuba) és billentyűsök (zongora, cseleszta, orgona stb.). Mi általában nagyon meg vagyunk elégedve azzal, ahogy ez a rengeteg hangszer megszólal.
A bicikli és vájdling-hangok bevonása azonban felkeltette érdeklődésemet a ma használatos hangszerek története iránt. Nem kis meglepetésemre kiderült, hogy a zenehangszerek története 50-60 ezer évre, a húros hangszerek története az időszámítás előtti 13.000-re nyúlik vissza. Az első hangszer állati csontokból készített fuvola volt. Hárfát Mezopotámiában már időszámítás előtt 2.550-ben használtak.
A hegedű előzménye a 11. századtól ismert kéthúros arab rabab és a három-öthúros középkori líra, a trubadúrok által használt vielle és rebec voltak. Modern formája a 16. század elején Itáliában jött létre, hogy azután a Stradivari és Guarneri család révén a 16-17. századokban nyerje el mai formáját. Csodaszámba megy, hogy a Stradivari és Guarneri hangszereknek máig nincs párja, a modern hegedűkészítők máig nem tudták a tökéletesség titkát megfejteni, ezért egy-egy Guarneri, még inkább Stradivari hegedű dollár százezreket, milliókat ér. A vonóshangszerek fejlődése azonban ezzel nem ért véget. A húrokat ugyanis eredetileg állati szervekből készítették, hogy azután 1910-ben megjelenjen az acél húr.
A zongorát a régebbi clavichordból és chembalóból az olasz hangszerkészítő Bartolomeo Cristofori 1700 körül korszerűsítette azzal, hogy posztóval borított fa kalapácsokkal ütötte meg a húrokat, s ezzel lehetővé tette, hogy gyengébb és erősebb ütésekkel a zenész halkabb és erősebb hangokat tudjon produkálni. Bach zeneszeretők által ismert “Wohl-temperierte Klavier” (jól hangolt zongora) című műve egy ez után következő újítást ünnepel: lehetővé vált, hogy a zongorista a lehangolódás veszélye és újrahangolás szükséglete nélkül játsszon az összes billentyűn. Erősebb, jobb teherbírású hangszerré vált a következő évszázadban a zongora, de nem birt azért minden megpróbáltatást. Liszt Ferenc legendásan energikus zongorajátéka mindig próbára tette a zongorát, amelyen játszott. Rendszeressé vált, hogy a művész szétverte a húrokat, sőt a zongora testét is, és új hangszert kellett a szinpadra vinni, hogy folytathassa az előadást. A 20. századra még erősebbé, teherbíróbbá vált a hangszer, s talán még Liszt se tudna egy mai Steinwayt vagy Bösendorfert széttörni. Ma a zongorát “minden zeneszerszám anyja”-ként tisztelik.
A folyamat azonban nem ért véget. A 20-21-ik századokban megjelentek az elektromos hangszerek. Meglepően hangzik, de a 21. század eddigi éveit az új zeneszerszámok virágkorának nevezhetjük ami az új digitalis technológiának köszönhető. Már e század első negyedében több új hangszert vezettek be: a hegedű, zongora, fuvola és más hangszerek is újjáalakultak digitális változatukban.
Egyelőre, megvallom, lehet, hogy régimódiság, de szívesebben maradok a tradicionális, megszokott hangszereknél és hangzásnál.