Egy brilliáns nő

Nőnapi köszöntő helyett

Bécs, 1837. Óriási tömeg gyűlt össze a koncertterem előtt. A rendőrségnek kellett szabályozni a tömeget. Clara Wiecket pár évvel azelőtt mint virtuóz csodagyereket ismerte meg a bécsi közönség. Most is frenetikus sikere van a 17-18 éves lánynak, a süteményeiről híres Bécsben még tortát is elneveztek róla. Egy prágai koncerten tizenháromszor tapsolták ki az előadás után. A nem éppen szerénységéről híres Liszt Ferenc is elismeri tehetségét: “egy fiatal nő, aki az én szerzeményeimet energikusan, intelligensen és nagy precizitással képes előadni, bármilyen országban elég ritka, s bizonyosan nem létezik abban az országban, ahol én most élek.”

Clara, férjezett nevén Clara Schumann kora egyik legnagyobb virtuóz zongoraművésze volt. Számtalanszor koncertezett Németországon kívül Franciaországban, Ausztriaban, Hollandiában, Angliában. A koronázatlan virtuóz király persze Liszt volt, akinek csak koreográfiája volt szédületesebb zongoratudásánál: meghalt a szinpadon, színészi játékával is elbűvölte nézőit-hallgatóit. Clara nem is lehetett volna ilyen. Egy nő testjátéka és karmozgása korlátozott volt. Egy nő nem lehetett hegedüművész, mert a túlzott karmozgást az illemszabályok nem engedték. Csellóról pedig még sokáig nem lehetett szó a két láb közé tett hangszer miatt.

Robert Schumann volt Clara nagy szerelme teenager korától kezdve. Házasságukat azonban apja vadul ellenezte, nem akarta különleges tehetségű lányát egy éhenkórász zeneszerzőhöz adni. Clara 21 éves korában erre azonban mégiscsak sor került. Clara nemhogy kitartott Robert mellett, de elsőtől utolsó pillanatáig kora legnagyobb zenei zsenijének tartotta férjét, pályáját és életét alávetette szolgálatának. Házasságukat követően koncertezett ugyan, de sokkal ritkábban, főleg férjével együtt. Robert, bár valamelyest támogatta Clara előadóművészi ambicióját, azért elvárta, hogy felesége ellássa a háztartást, főzzön, s – nem utolsó sorban – gyerekeket szüljön. Nyolc gyerekük született. A nyolcadik gyerek akkor, amikor Robert öröklött szifiliszéből eredő súlyosbodó elmebetegsége miatt öngyilkosságot kísérelt meg és haláláig zárt intézetbe került.

Mindez elvonta Clarát a koncertezéstől és a komponálástól. Mert zenét is szerzett, nem is akármilyent, de mindig valamiféle kisebbségi komplexus hatása alatt. Mint írta: “Valaha úgy gondoltam, hogy tehetségem van az alkotó munkához, de azután feladtam ezt a gondolatot. Egy asszony ne gondoljon komponálásra. Ez még senkinek sem sikerült. Gondolhatom-e, hogy én leszek a kivétel?” Pedig úgy tűnt, hogy valóban kivétel lesz, hiszen 11 éves korától évente legalább nyolc zeneművet alkotott. De 1848-tól, 29 éves korától ezt feladta. Még második Zongoraversenyét is befejezetlenül hagyta. Sokkal kevesebbet koncertezett. “A zongorajátékom hanyatlik – írta. Mindig ez történik, mikor Robert komponál. Egy rövidke kis órát se tudok egész nap magamra szánni.” 1854-ben minden megváltozott. Robert Schumann ideggyógyintézetben volt, a nyolc gyereket Clarának kellett eltartania. Kevés jövedelmük, amely koncertekből, kottakiadásokból és főleg Robert zenei folyóiratszerkesztői tevékenységéből eredt, nullára zsugorodott. Jogdíj ebben az időben még nem létezett. Clara előadóművész volt, bár tizenöt éven át ritkábban került pódiumra az állandó terhességek, háztartási munkák miatt. De most nem volt más választás. Többen segítségére siettek. Liszt meghívta Weimarba a Liszt-zenekarral játszani. Még fontosabb volt, hogy a legfőbb zenei folyóiratban a szokásosnál hosszabb, különlegesen dicsérő cikket írt Clara zongorajátékáról. 1854 október és december között huszonkét koncertet adott tizenkét észak-német városban, ezt két hasonlóan hosszú turné követte.

Nem volt könnyű. A gyerekek felügyeletét, étkeztetését meg kellett oldani, és ő sem akart 2-3 hónapnál hosszabb időre távol maradni. Legidősebb fia, Ludwig örökölte apja betegségét és ugyancsak zárt intézetbe került. Négy gyermeke meghalt, az egyik még egy éves korában, Julie leánya korai halála után egy 2 és egy 7 éves gyermeket hagyott hátra, akiket Clara nevelt fel. Két további fia 24, illetve 41 éves korában halt meg ugyancsak unokákat hagyva anyjára. Tragédiák sorozata. A megélhetés forrását, a koncertezést azonban folytatni kellett. Százötven évvel ezelőtt egy nő még úgyszólván leküzdhetetlen nehézségekbe ütközött az érvényesülésért és a sztereotípiák áttöréséért. A kiemelkedés csak különlegesen kiváló személyiségeknek sikerült.

.Az igazi nagy, életfogytig tartó segítséget ebben a nehéz életben azonban két igaz barát, Johannes Brahms és a 19. század legnagyobb hegedű virtuóza, Clara gyakori koncert partnere, a magyar Joachim Joseph nyújtotta. Clara 1853-ban, egy évvel Robert zárt intézetbe vonulása előtt találkozott a nála 14 évvel fiatalabb Brahmsszal. Ebből egy sajátos, kívülről nézve nehezen érthető kapcsolat bontakozott ki. Mindketten gyöngéd érzelmekkel voltak egymás iránt. Brahms azt írta Clarának, hogy “semmi más nem köti le gondolatait csak Clara”. “Nem tudok létezni nélküled”, írta ritkán használt tegező formában. “Kérlek szeress engem, ahogyan én szeretlek Téged mindörökké”. Még be is költözött a Schumann házba, hogy segítsen Clarának a mindennapokban. Ugyanakkor külön szobában lakott, és szexuális kapcsolat, talán egyetlen esetet kivéve, az életrajzírók szerint nem alakult ki közöttük. A szerelem kölcsönös volt, de végül soha nem léptek házasságra, vagy tartós viszonyra. Lényegében ez nem Clarán múlott. Közrejátszott, hogy Brahms vagy 15 centiméterrel alacsonyabb volt Claranál? Nem lehet tudni. Vitathatatlan szerepe volt ebben Brahms szexuális zavarainak, melyek visszavezethetők voltak arra a gyerekkori, kiheverhetetlen traumájára, amikor apja nyomására egy bordélyházban zongorázott és feldolgozhatatlan “élményeket” gyűjtött. Szoros kapcsolatukat Clarával 43 éven át folytatott levelezésük dokumentálja. Amikor Brahms kiköltözött tőle, Clara azt írta naplójába, hogy “Johannes elment. Kikisértem az állomásra és úgy tértem vissza mintha temetésről jönnék”.

Clara Wieck Schumann ezekben az években Európa legnevesebb zongoraművészévé vált. 1891-ig, 72 éves koráig sürün koncertezett, repertoire-ja 37 zeneszerző 300 művéből állt. Élete fő céljának azonban Robert Schumann zeneszerzői örökségének gondozását tartotta – a művek kiadásától előadásukig. Ő maga, 50 zenenemű után a komponálást férje halálakor abbahagyta. Johannes Brahms lelkileg, szakmailag és anyagilag az utolsó pillanatig segítette.

Clara Schumann, a szivarozó, férfiként öltözködő és férfi néven 50 külonlegesen sikeres könyvet publikáló George Sand, az 1903-ban és 1911-ben két Nobel-díjat elnyert Madam Marie Skłodowska-Curie és más hatalmas tehetségű és vas akaratú nők taposták ki az egyenlőséghez vezető utat. Ide kívánkozik Hugonnai Vilma, az első magyar orvosnő neve is, aki 1879-ben kapta meg orvosi diplomáját Zürichben, de csak 1897-ben kezdhetett praktizálni. Itt kell említeni az Angliából és Amerikából útjára induló és milliókat mozgósító ‘suffrage’ mozgalmat az egyenlő női politikai jogokért. A megdöbbentően hosszú menetelésnek azonban még távolról sem értünk a végére. Magyarországon csak 1945 óta maradéktalanul azonosak nők és férfiak politikai jogai. A valóságban azonban még nincs valódi politikai egyenlőség, hiszen például a parlamenti képviselők mindössze 10 százaléka nő, s ezzel Magyarország 194 ország között csak a 158-ik helyen áll.

Igaz, hogy az ENSz 1967-es, majd 1995-ös deklarációi már fontos mérföldkövek voltak az egyenlősítés útján, de amint a World Economic Forum vizsgálata nemrég megállapította, a világ egészén a teljes női egyenjogúság megvalósulásának még több mint 130 évre van szüsége, és csak, írd és mondd, a 2.150-es évekre várható. Szégyellhetjük magunkat.